Befejeztem

Sziasztok!
Mindenkitől bocsánatot szeretnék kérni. Végleg bezárom az összes blogomat. Köszönöm szépen, hogy eddig velem tartottatok és olvastátok az írásaimat. Sokat jelentett :)

Prológus

-  Keresel valamit? - lépett mellém Heimin a könyvtárban. 

- Házi dolgozatot kell írnom és ahhoz kéne könyv - húztam a számat, miközben a könyveket tetejüknél fogva megbillentgettem.

- Mit kaptál témának? - érdeklődött tovább a kisegítő. 

Heimin egy évvel idősebb nálam, az utolsó évet járja a suliban. Imád olvasni, így nem volt kérdés, hogy kit osztanak be a könyvek mellé. Nyáron az iskolánkban mindenkinek kell valamit segítenie, vagy minimum dolgoznia. Én a szerencsésebbik eset vagyok, mivel a családomnak saját vállalkozása van.

- Fantasy -sóhajtottam egy nagyot - nem szeretem ezt a műfajt, annyira slampos az egész... - fordultam barátnőm felé úgy, mintha életem nagy fájdalmát osztanám meg vele. 

- Hm... Ha azt akarod, hogy a beszámolód különleges legyen, akkor ne egy tipikus regényt válassz - sétált el mellőlem, és a polcok közti sorokhoz igyekezett - olyan történés kell neked, aminek a folytatását izgatottan várod. Mivel te talán romantikusabb alkat vagy, kell bele egy csöppnyi románc, netalántán harc ? - fordult felém teljesen bezsongva. Ha egyszer valaki felhoz neki egy kérdést, esetleg témát, annak telepakolja az agyát tudással és információval. Még ha azok többnyire feleslegesek is. 

- Ezen a soron találsz magadnak jó példányokat - fordult meg tengelye körül, és máris vissza szaladt a pult mögé.

- Még, hogy fantasy... -dünnyögtem unottan. 

Talán egy óra fel, s alá járkálás, no meg könyvbe lapozgatás után, megtaláltam az ideális könyvet. 

A történet főszereplője egy kislány, aki utazásai során elhagyott, szentély nélküli isteneket gyűjt be. Segítségére egy osztálytársa lesz, Kamiki a csoport legújabb tagja. Hiiraginak egy hónapja van összegyűjtenie az elveszett isteneket, ám azokat sem akárhogyan, és akármibe kell elkapni. Gashuin a város védelmezője egy nyakéket ad Hiiraginak, a láncon lévő piciny üvegcsét pecsét védi, így az elkapott egyedek erőtlenül fognak megbújni az ékszerben. Útjuk során számos emberrel megismerkednek, és a fiatalokra a szerelem is rátalál... 

Az interneten talált összefoglalóból ítélve nem lehet annyira unalmas, szóval otthon neki is állok.

A haza felé vezető úton, általában metróra szállok, majd a külváros peremétől sétálok. Miljang nem egy nagyváros, alig száz ezren laknak itt, még is a területe elég szétszórt és óriási. Kisebb faluk veszik körül, ezért ahol lehetett régi metrókocsikkal kötötték össze a településeket. Sokat könnyített a közlekedésen, én az egyik legrégibb, város fölé épülttel jártam haza. Kevesen utaztak azon az útvonalon, szinte majdnem mindig egyedül voltam a kocsiban. Nem igazán zavartattam magam, néha-néha belefutottam egy titokzatos jegyellenőrbe, aki furcsamód, csak és kizárólag hétfő éjjel dolgozott. A mai nap sem különbözött a többitől, a jegyellenőr ugyan akkor, ugyan ott volt. 

A sok rohangálástól és kereséstől teljesen kifáradtam, ezért a fülhallgatómat elhelyezve kezdtem relaxálni. 

- Jézusom! - pillantottam az időközben zsebemből kicsúszott telefonomra, amelynek kijelzőjén az óra este, tíz húszon kettőt mutatott - Miért nem ébresztett fel? - kiáltottam mérgesen az ellenőrre.

Mi a francért ült le mellém egyáltalán?

Jobban megnézve a vagon nem állt, sőt inkább gyorsabban közlekedett mint általában, sokkal ijesztőbb, ismeretlenebb helyeken át száguldott. Mivel nem tehettem mást türelmesen vártam, míg a következő megállóhoz ér. A mellettem ülő férfit is jobban szemügyre vettem, magas, sötétkék egyenruhás,sipkás átlag ember. Eddig soha nem vettem észre,hogy névtáblát hord, itt volt az ideje kideríteni a nevét. 

- Irino...- olvastam fel hangosan nevét az illetőnek. Erre csak sejtelmesen elmosolyodott, ami meglehetősen félelmetesnek bizonyult. 

- Kim Aejin, örvendek a találkozásnak - fordult lassan felém, ugyan azzal a vigyorral. 

- Szintén? - biccentettem egy aprót felé, hogy még is valamilyen udvariasságom maradjon. 

Ezek után csöndben egymás mellett utaztunk, amíg meg nem állt a metró. Irino azonnal felpattant és az ajtóhoz lépett, ám amikor a nyílászárók kitárultak, egy teljesen hihetetlen helyre csöppentem. 

-Mi ez a hely? - lépkedtem az ellenőr mellé. Ő nem válaszolt ,csak az érkező utasokhoz beszélt, tömören üdvözölte őket.

- Milyen volt a legutóbbi piac Ms.Espada? - hajolt meg mélyen az öltönyös, és elvette a felismerhetetlen valamitől a jegyét.

- Proba merx facile emptorem reperit Irino... -bólogatott maga elé a hölgy.

Jobban megnézve az utazókat sokkal inkább hasonlítanak lidércekre, mintsem ismeretlen valamikre.

Néha felszálltak normális embereknek tűnő alakok is, ám egy idő után rájött az ember, hogy ez korántsem így van. A legtöbbjük átlátszó, vagy alakváltoztató volt. Ahogyan gyűltek a furábbnál-furább lények, úgy nekem is kezdett elegem lenni. Felpattantam a helyemről és kifutottam a pályaudvarra. Az elém táruló látvány... A metró tízszeresére hosszabbodott, az égboltot a sarki fényhez hasonló színkavalkád lepte el, az állomás a levegőben állt, sem alatta, sem mögötte nem volt szilárd föld.

A pályaudvar főépületének oldalán, egy óriási címer díszelgett,rajta egy névvel.  Heijin, Hollow állomás. -Hol a francban vagyok?